Cselényi József

Cselényi József

 

Mi a kapcsolódás a faiparhoz, a szakmához?

 

Én konkrétan nem faiparos vagyok, hanem beszállító. Korábban faipari gépeket gyártottam, most gépekkel kereskedem. Ez csak azért érdekes, mert általában a faiparban tevékenykedőknek valamilyen faipari szakmája van - nekem pedig nem, merthogy én a gépek oldaláról jöttem erre a területre

A nagyapám és az apukám, faipari gépeket gyártottak, majd ezt követően én is ezzel foglalkozom. Tehát a kapcsolódás családi jellegű, de némileg lazább. Lett volna lehetőség elhagyni ezt a pályát, de nem akartam, én gyerekkoromtól ezt akartam csinálni, nem is volt benne semmi erőszak, nálunk ez ilyen dinasztikus dolog. Még annyi érdekes ehhez, hogy a szocializmusban az én nagypapám magánvállalkozó volt. Tehát azt láttam pici koromtól, hogy mi egy magánvállalkozásban a faipar számára gépeket gyártottunk, és egy időtől kezdve aztán én is ezt csináltam, mert mi mást is csináltam volna? Azzal a különbséggel, hogy én már elmentem az egyetemre, hogy meg is tanuljam, hogyan kell ezt professzionális módon csinálni, de maradtam a “kaptafánál”.

 

Hogyan volt lehetőség arra, hogy a szocializmus alatt “magánzóként” tudjon működni a vállalkozás?

 

A szocializmusban a faiparban óriási üzemek voltak, egy ilyen nagyvállalatnak mi nem tudtunk beszállítani, viszont a magyarországi vidám barakkban volt magánvállalkozásra lehetőség egészen korai időszaktól, és ott volt helye a mi tevékenységünknek. Összesen két vagy három hely működött, ahol gyártottak kisebb méretű gépeket és ezek közül az én családom volt az, amelyik ipari kinézetben és tényleg ipari módszerrel gyártott ilyen berendezéseket.

Egy példát mondok a helyzet jobb megvilágításához: az 50-es évek végén kezdték el építeni a lakótelepeket, az elsők között például a József Attila lakótelepet. Mikor a lakótelepet megépítették és a letették a mozaikparkettát a szobákba, akkor rájöttek, hogy nincsen megoldás arra, hogy ezt a parkettát felcsiszolják és utána lelakkozzák, mert nem voltak ilyen gépek. Akkor az én nagyapám meglátta ezt az igényt és parkettacsiszoló gépet kezdett el gyártani, olyan mennyiségben, hogy az országot ellátták parkettacsiszoló gépekkel. Még mind a mai napig vannak olyan hirdetések, ahol Cselényi-féle parkettacsiszoló gépet kínálnak. Vagyis nem volt egy rossz termék, mert utána ezt még Svájcba is exportálták.

Amikor a háború után elkezdődött az élet újra, akkor derült ki, hogy a hadsereg kivonulása során szinte mindent elvittek, leálltak például a szövőgyárak, ezért a nagyapám csinált egy tűágyas szövőgépet - ezt elkezdték vásárolni, majd ez néhány év múlva megoldódott, mert a kelet-német piacról bejöttek az ottani gépek. De akkor azt vette észre, hogy nincsen fagylaltgép, akkor elkezdett fagylaltgépet gyártanum ezt pedig követte a parkettacsiszoló.  Talán innen jött a folyamatos fejlesztés is, hogy mindig az érkező igényekre reagálva érdemes gyártani.

Én már csak faipari gépekkel dolgoztam, de a szocializmus az ilyen furcsa időszak volt… Nem volt igazán kibúvóm a tradícióból, ráadásul szívesen is csináltam, így mikor oda került a dolog, még bőven a rendszerváltás előtt, nekem is lett saját üzemem, ahol én magam is csináltam kisebb és nagyobb méretű gépeket.

 

A fejlesztések során mi az együttműködés szerepe a gyártó és felhasználó között?

 

A fejlesztés során mindig meghallgatjuk a felhasználói igényeket, műhelyeket látogatunk, és ott észrevesszük, hogy mi az amire ott szükség lenne, és akkor az alapján beleteszünk egy változtatást. A piac visszajelzése alapján fejlesztenek jelenleg is.

Ez ma már nagyon gyors, mert az anyagok is változnak. A mai bútortervezők egyrészt a saját kreativitásukra alapoznak, másrészt a lehetőségekre, amit a gépgyártók adnak nekik. És ebből a kettőből jön létre a design. Ha  nem sorozatgyártásra készül a terv, akkor az nyilván csak egy kisszériás, aranyárban eladható termék lesz. Szériatermék csak akkor lesz belőle, ha érdekes ugyan, de mégis sorozatban gyártható. Tehát a gépgyártóknak és a desinereknek, a bútorfejlesztőknek van egy interaktív párbeszéde, ami persze “viruális”. Egy tervező megnézi a lehetőségeket, milyen alternatíva áll rendelkezésre anyagban, technológiában, más egyébben, és ahhoz hozzáteszi a kreativitását, és ebből jön létre a végén egy bútor. Tehát a gépek és bútorok fejlődése nagyon erősen összefügg.

 

Hogyan segít az ilyen együttműködéseken, összekapcsolódásokon egy olyan szervezet, mint amilyen a Fabunio?

 

Fontos kérdés, hogy egy iparági beszállítót kívülállónak, outsidernek tekint-e a szakmai szervezet. Szerintem nem az. Méghozzá azért nem, mert lényegesen nagyobb rálátásunk van a szakmára esetenként, mint aki maga is egy bútorgyártó. De más gyártóra is ugyanígy érvényes ez a kapcsolódás. Mi több műhelyben megfordulunk, sok emberrel beszélünk, látjuk, hogy az egész szakma merre halad, milyen igények vannak jelen. Ez az egyik fontos érv emellett. A másik pedig az, hogy egymásra vagyunk utalva. Gyerekkorom óta a faiparosokból “élek”, ez nem kérdés, és a magyar faipar fejlődése számomra rettentően fontos, mert én is úgy tudok fejlődni vele.

Ilyen szempontból teljesen egyértelmű, és kiemelten fontos is egyben, hogy bár egy ártárgyalási szituációban könnyebb az ellentétes érdekeket meglátni, nagyobb kitekintésben semmiképpen nem ellenségként kezelendő a beszállítói oldal. Hiszen az adott ipari terület együtt fejlődik a beszállítóival. Az ártárgyalási helyzet az ettől teljesen független dolog. Amelyik országban fejletlenebb a beszállítói hálózat, ott az egész ipari szegmens fejletlenebb, és ez fordítva is igaz. A szakmát úgy kell együtt kezelni, hogy a szakmában működő gyártók és azok beszállítói csak teljesen egy csoportként tudnak működni. Ez itthon azért fontos, mert ez elég kicsi szakma, és van egy olyan határérték, ami alá csökkenve a gyártói rész már nem tartja el a beszállítói oldalt, és az abban a pillanatban elkezd sorvadni, ami negatív spirálba vezet. Ez az egyensúly állandó veszélyben van.

 

Milyen területeket kiemelésével lehet ezt a veszélyt kezelni?

 

Az utánpótlás nagyon fontos. Próbáltuk vonzóvá tenni a fiatalok számára a területet azzal, hogy úgymond “sztároltuk” a bútoripari vállalkozókat. Megfigyelhető, hogy mi a fiatalok számára vonzó: a tőzsdeügynök, mindenki az akar lenni, mert Porschéval jár, és még jachtja is van és úgy tűnik, mintha nem dolgozna sokat. Nyilván ez nem igaz, másfajta munkát végez, nem fizikait - de ennek mintájára jött az ötlet, hogy jobban megmutathatnánk a szakma kiemelkedő alakjait. Marketing szempontból is fontos és használható tény, hogy ez a munka jövedelmező, és vannak vállalkozók, akik igen jól élnek belőle, és megpróbáltuk ezt a vonalat is hangsúlyozni a toborzás során. Szintén az eredmények bemutatásának érdekében a szakmai versenyeken kiemelkedően szereplő világ- és európa bajnokainkat vittük iskoláról iskolára, akik a végzősöknek elmondták, hogy mit csinálnak, hogyan kerültek ki a versenyre, és mutatták is a díjat, a képeket, a sikert. Harmadrészt igyekeztünk kiemelni, ma már számjegy-vezérléses gépeket használnak, tehát nem ráspollyal csinálom a sámlit, hanem odaállok egy CNC-gép mellé és egy programíráson keresztül létrehozok valamilyen terméket. Amikor ez a kampány erősen jelen volt, akkor Budapesten 40%-os túljelentkezés lett abban a két vagy három évben, amíg a program kitartott. Továbbá nem csak jelentkezői létszámban volt komoly előrelépés, hanem a jelentkezők tanulmányi eredményei is lényegesen jobbak voltak, tehát egy magasabb kvalitású réteg jelentkezett a szakképzésbe. Ebből azt látszik, hogy az oktatási, utánpótlási vonalat érdemes a jövőben is támogatni és promotálni. Az oktatásra fordított energia hosszú távon térül meg, ezért is kiemelten fontos.

Lényeges, hogy a negatív és a pozitív spirált is el kell kerülni. Ha lefelé lépünk bele, akkor nagyon nehéz megállítani a negatív történéseket; ha viszont fölfelé, akkor elképzelhető, hogy kicsit magasabbra húz bennünket, mint ami a valós súlya a szakmának - főként a nemzeti össztermékhez viszonyítva, hiszen minden mást is ehhez mérten szoktunk viszonyítani.

Nem elhanyagolható, hogy a kétkezi munkának, a tényleges létrehozásnak is van szépsége. Mindig van a szakiskolákban, a technikusképzők összetételében 20% körüli arány, akik egyetemről jönnek. Ennek több oka is lehet, vagy az elmélet riasztja el őket a további tanulmányoktól, vagy a gyártásban akarnak nagyobb tapasztalatot szerezni, esetleg a tanulmányok finanszírozására keresnek megoldást már az egyetemi tanulmányok alatt, és ezzel egyben gyakorlatot is szereznek.

 

Hogyan tudná összefoglalni a Fabunio lényegét?

 

Van nálunk egy szlogen: valahova tartozni kell.

És ezt én komolyan gondolom. Ha már egy szakmában dolgozunk, akkor a legegyszerűbb megnézni, hogy milyen civil szervezet van jelen az adott területen - és akkor ide tartozni kell. A másik pedig, ha már ebből élünk akkor valamit tenni is kell ezért a szakmáért.

És mind a két megközelítésnek a helye abszolút lehet a Fabunió.